Azok a “nyomorult” férfiak

Nem tartom magam átlagosabbnál szebb nőnek és messze vagyok a tökéletességtől. Soha nem akartam kifogástalan lenni, mindig is szerettem természetes maradni. Van egy kis felesleg a derekamon és van, hogy smink nélkül indulok az egyetemre. Előfordul, hogy rossz kedvem van és néha bal lábbal kelek fel. Sokszor mackónadrágban érzem jól magam és a farmer-póló összeállításom sem zavar, ha egy elegáns étterembe szeretnék ebédelni. A kedvem változékony és szoktam ideges is lenni. Nem foglalkozom több órát a külsőmmel, de szeretek igényes lenni. Van, hogy önző vagyok és nem vágok mindig mindenhez szép fejet. Mégis mi értelme van, hogy bemutatom magam és ráadásul nem túl fényesen?! Mert emberből vagyok és nem robotból, ahogy mindannyian emberek vagyunk, jobb és rosszabb napokkal, gyengébb és erős érzelmekkel. Gondolom nem mondok újat, de azzal lehet igen, hogy szeretem magam. Beképzeltség ilyet kijelenteni?! Nem hinném… 

A mai világban a legegyszerűbb a panaszkodás. “Ez meg ez sem jó és már megint belebotlottam egy idiótába. Kihasznált, hazudott, átvágott…” Mi a gond velem?! “Miért nem szeret belém senki?! Miért bánt folyton?! Miért nem ír vissza?! Hagyjuk is…ezen a bolygón biztosan nincs több normális és udvarias férfi.” Szerintem legtöbbünknek ismerősek ezek a mondatok. Ha nem is a mi szánkból de nap mint nap halljuk a buszmegállóban, a legjobb barátnőnktől vagy ebéd közben a szomszéd asztalnál. Nők ezrei akarnak rájönni a titokra, miközben egy dolgot elfelejtenek: szeretni magukat. 

Amikor arról panaszkodunk, hogy eltűntek a normális férfiak akkor magunknak is feltehetnénk a kérdést, hogy vajon miért változik ennyire a világ?! Azt talán elfelejtettük, hogy minden a mi kezünkben van? Változtathatunk, ha szeretnénk. A legelső dolog, hogy megszeressük önmagunkat. Az igazi énünket és ne az egónkat. Szeressük a hibáinkat és szeressük magunkat annyira, hogy változtassunk, ha valami nem tetszik. Az életben sohasem az marad életben aki a legerősebb, hanem aki a legfogékonyabb a változásokra és nem harcol hanem szeret. Ha szeretjük magunkat, a férfiak is szeretnek minket. Ami pedig a legfontosabb: ha szeretjük magunkat, akkor a férfiaknak esélyük sem lesz játszani velünk. 

Lányok, nők!!! Felelősek vagyunk azért, hogy mit engedünk meg. Nyugodt lélekkel meghúzhatjuk a határokat és ami nem fér bele az nem fér bele. Ne dőljünk be az érzelmi terrornak, sem pedig a játszmáknak. Ha engeded, hogy játszanak veled akkor ne számíts később,semmi jóra.

A férfi soha nem lusta, ha valóban akar valamit. Egy férfi mindig keres, ha érdekled. Egy férfi boldoggá fog tenni, ha boldoggá akar tenni. Ne ringassuk magunkat álomvilágba és a naivitás legfelső fokáról is szépen lassan sétáljunk lefelé. Illetve még egy örök szabály: Soha nem futunk egy férfi után sem. Egy férfi mindig jön és végső soron, mindig mi döntünk. +1 aranyszabály: Soha ne versenyezz semmilyen nővel, főleg ne olyannak akibe szerelmes a férfi.  

A nő a nyak és a férfi a fej, de ez csak akkor működik, ha hagyjuk a férfit férfivá válni. Ha nem előzzük meg és nem fordítjuk meg a szabályokat. Hagyjuk, hogy közeledjen felénk és érezze a kihívást. Ez nem azt jelenti, hogy játszanunk kell a jéghercegnőt de az ismerkedés elején is fontos, hogy megmaradjanak a szerepek. Ha odadobod magad az első éjszakán vagy folyamatosan a nyomában és a sarkában jársz, akkor a férfi automatikusan nem találja a kihívást. Minek tegyen egy kis erőfeszítést is, ha csak csettintenie kell és te már ugrasz is?! Ez nem azt jelenti, hogy taktikázni kell és játszadozni csak azt, hogy a férfi hadd váljon férfivá és mi maradjunk nők akik szeretik magukat és nem használjuk azt a kifejezést, hogy “nyomorult férfiak”. Hiszen a férfiak annyira lesznek férfiak mellettünk amennyire mi nők. Ezt sohase felejtsük. 

Perepelica Claudia