Tudjátok, én mindig is az a ragaszkodós leányzó voltam. Akinek soha nem volt semmi mindegy és ha kellett foggal-körömmel képes voltam ragaszkodni. Amikor valaki elengedett, azt egyszerűen nem voltam képes megérteni. “Hogy csinálja?! Tényleg, csak ennyi volt?” és folyamatos kérdésekkel bombáztam magam. A barátaimmal és a családommal, főleg anyukámmal rengeteget beszélgettem és egy elveszett kislánynak éreztem magam. Hiába töltöttem be a 18-at majd a 20-at az érzelmeim háborogtak és nem értettem, hogy képes valaki elmenni vagy mit is jelent a “vége és ennyi volt” kifejezés. Néha szoborként lefagytam, máskor sajogtam a fájdalomtól.
Persze, nem egyszer előfordult az is, hogy én mondtam ki a viszlát szót, mert már fulladoztam. Úgy éreztem nem kapok levegőt, de amint friss levegőhöz jutottam, újra felkerestem azt a helyszínt vagy személyt ahol fulladoztam. Úgy éreztem tartozom, tartozunk valahova. Az érzés, hogy nekem nem mindegy és én ezt valóban szeretném és akarom. Ha valami nem úgy történt ahogy elterveztem az egész “rendszerem” háborogni kezdett és rettegni kezdtem és erősebbre kötöttem azt a kötelet, ami már majdnem elszakadt. Addig csomóztam és csomóztam, amíg már annyira kikopott, hogy többet nem tudtam összekötni…na és ott kaptam meg életem egyik legmeghatározóbb tanítását. Szélsőséges vagyok, mindent vagy semmit és legyen fekete vagy fehér de ha valami szürke volt, akkor mindig eldöntöttem, hogy na majd én ezt átfestem.
Az életem több területén kamatoztatom ezt a tulajdonságomat, mert ha valamit elszeretnék érni akkor addig dolgozom érte, ameddig valóban olyan színű nem lesz, ahogyan azt elterveztem. Viszont az érzelmek és a kapcsolatok, teljesen másképp működnek. Ott nem nyomhatom meg a “kontroll” gombot és többet nem szeretnék pórázként funkcionálni. Az ajtómat nem szeretném becsukni, aki távozni szeretne az távozzon… és a legjobb érzés, hogy így mindenki maradni szeretne. Paradoxon az élet és az erők mindig kiegyenlítik egymást.
Úgy gondolom a legfontosabb érték, hogy bízzunk önmagunkban és ne féljünk egyedül maradni. Nekem másfél év egyedüllét, rengeteget segített, hogy olyan irányba változzak amilyen irányba csak szeretnék. Az ember alapvetően társas lény, de ha magában nem bízik akkor senkiben sem fog. Nem hiszek a küzdelemben. A tettekben hiszek a szavak helyett. Hiszek abban, hogy aki valóban érett egy kapcsolathoz és felméri annak értékét az sosem fog óriásit hibázni. Az nem fog félrelépni és képes egyenes maradni. A küzdelem és a küzdés, nem a szeretetről szól.
Ha magadat feladod a másikért, akkor nem vagytok társak. Azért vagyunk itt, hogy kihozzuk a legtöbbet és mosolyogjunk amennyit csak tudunk. Azért születtünk, hogy békét találjunk és ne a konfliktusokat fokozzuk. Azért vagyunk itt, hogy könnyen madarakká válhassunk ha tovább kell szállnunk és ha úgy döntünk, elhagyjuk a régi fészkünket… és a legfontosabb, hogy közben emberek maradjunk.
Emberek, akik tisztelik egymást és megtanuljuk elfogadni a másik gondolatát és döntését. Elfogadni és nem egyetérteni. Elfogadni, de tovább sétálni. Elfogadni és nem görcsösen ragaszkodni. Elengedni ami már mérgez, ami már nem épít és ami nem nyújt biztonságot. Ahogy a bejegyzésem elején említettem, rettenetesen ragaszkodó típusú leányzó voltam és úgy gondolom a ragaszkodás egy jó tulajdonság, ha szeretettel töltjük meg. Ha kölcsönös és építő jellegű. De, valamit már másképp látok és az pedig az, hogy merjük elvágni a kötelet és merjünk lépni és újra meg újra szeretni. Merjünk változni és változtatni és a legfontosabb, hogy ne kövessük el azt a hibát, hogy valakihez jóval több ideig ragaszkodunk, mert közben elhalad az élet amit érdemes megélni.
Perepelica Claudia
Spirit Village 