Ki voltam én neked?! Csended a zajban , nyugalmad a rohanásban, csókod az ölelésben és szerelmed a háborúban. Megtartottuk, megtanultunk szeretni. Talán soha nem lesz ennyire jó vagy ennyire rossz, mint együtt de bíznunk kell, hogy leszünk ennél is boldogabbak és jobbak. Lefordultam az útról, te elmentél én máshol kerestem. Elrontottam, elrontottad, de nem hibáztunk . Cselekedtünk, sose jobban.
Kiabáltam, gyűlöltem de soha nem volt olyan ahol nem szerettelek. Együtt voltunk gyerekek és valahol azok is maradtunk. Féltünk, talán túlságosan is. Remegett a kezem, miközben elengedtelek, de úgy éreztem neked ez könnyebb. Láttam, hogy neked egyszerűbb és megnyugodtam. Valóban így volt ez vagy csak bemeséltem magamnak, nem tudom. De jó érzés így látni.
Féltél, hogy elveszítesz én is rettegtem, hogy elveszítelek. De ahogy tegnap a karjaid között feküdtem már tudom, hogy nem mentél sehova. Talán én rohantam túlságosan is. Mindent akartam egyszerre, érezni akartam. Érezni akartam, hogy élek. Talán emiatt kezdtem el rohanni, messze tőled de mégis közel hozzád.
Tudod azt hittem, minél messzebb tolsz magadtól valakit annál könnyebb továbblépned és elengedned. Valószínűleg én megint fordítva működöm és nekem a közelséged kellett, hogy szépen menni hagyjalak. A karodban akartam lenni, érezni akartam, hogy megtudom csinálni ezt. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy szeretve engedjelek el és ne bántva. Érezted a haragomat a szenvedésemet, de az már elmúlt… és már csak azt kívánom menjünk.
Menjünk oda ahol mindennap mosolygunk. Menjünk oda ahol én is és te is azok lehetünk akik lenni akarunk. Keressük meg a jót és azt az érzést ami nélkül nem tudunk lélegezni. Szeretnék menni és emelt fővel távozni, ahol a tiszteletem a tiéd. Köszönöm, hogy magadhoz húztál újra és újra de sose annyira erősen, hogy maradjak.
… és mi történik most Velünk?! Az utolsó sorok, amiket Rólad írtam. Szeretlek.
Perepelica Claudia
Spirit Village 