Egy 71 éves férfi üzenete

” Kedves Claudia!

Remélem nem fogja tolakodásnak venni, hogy kissé remegő kezekkel írom önnek ezt a levelet. Az unokám sokszor olvassa a bejegyzéseit és mivel karácsonyra kaptam a lányomtól egy érintő képernyős telefont így már én is barátkozom a tudománnyal és a technológiával. Őszinte leszek, felkeltette az érdeklődésem. Író voltam és a mai napig írok de most már csak magamnak és a feleségemnek akit pár éve elvesztettünk. Tudom kicsit őrülten hangzik, de én soha nem vesztettem el őt igazán még így sem, hogy nem egy bolygón vagyunk. 

Nem szeretnék ódákat zengeni, de gyönyörű amit maga csinál. Nem ismerem személyesen, de le a kalappal. Amilyen nyíltan és őszintén tud nyilatkozni , az valami szenzációs. Olyan dolog amit ebben a században , nem sokan mernek. Tetszik ahogy átlátja a társadalmat és ahogy próbál a saját útján maradni. Engedje meg, hogy elmondjam a véleményem. Magának hihetetlen nagy lelke van amit valakinek sikerült összetörnie. Maga sem tökéletes, tele van hibákkal amiket vállalni mer. Az írásaiból két dolog tükröződik: nagyon mer szeretni és nagyon fél szeretni. Valahol a feleségem fiatal énjét látom magában. Megkértem az unokámat aki jobban ért a telefonhoz, hogy hadd nézzem meg a külsejét. Remélem nem érti félre, de látni szerettem volna a maga tekintetét. Nem csalódtam, gyönyörűek a szemei és remélem ezt sem érti félre.

A feleségem hihetetlenül szókimondó volt és hatalmas szíve volt, amit néha elakart rejteni. 20 éves korunkban találkoztunk és 1 éve hunyt el. Kerek 50 évet éltünk le együtt , ami bevallom őszintén nem mindig volt egyszerű de megért mindent. Gyönyörű családunk van és a legjobb feleség volt és csodálatos nagymama és anya. Felnéztem rá mint nőre, mert hihetetlen finom húslevest készített és mindig hazavárt. Szerettem , mert mindig tudott vitatkozni  de tudta hol kell megállni. Ha nem tudta én megállítottam. Sokszor vágtuk egymáshoz, hogy elhagyjuk egymást de nem bírtuk egymás nélkül. Megbántottuk egymást nem egyszer és nem kétszer, de mindig erőt vettem magamon és az ajtója elé tettem egy szál rózsát, hogy emlékezzen arra: nincs egyedül. Nem vagyok és nem voltam tökéletes férfi , követtem el hibákat és volt, hogy összetörtem a poharat elég férfiatlan módon. Olyankor általában vadászni mentem az Őrségbe, mert az volt az én kikapcsolódásom. Volt egy kutyánk, Bendegúz aki mindig elkísért ilyenkor és gondolkodni tudtam vagy nem gondolkodni. Mire hazatértem az asztalon várt rám a kedvenc süteményem és a meleg tekintet. Előröl kezdtük, minden vitánk után. Tudom nehéz vagyis sokkal nehezebb a mai világban megtapasztalni az igaz szerelem és idő után átalakuló szeretet ízét, de ez mind rajtuk múlik. 

Rajtuk múlik milyen irányban indulnak el. Ha egyedül akkor egyedül, de ha már valakit inspirálni tud akkor már egyel többen vannak. Ha pedig ketten vannak gyorsan lehetnek hárman is, mert az igazi szeretetnél és a szerelemnél nincs csodálatosabb érzés. Együtt megöregedni, együtt átélni a veszteséget , a gyászt, a fájdalmat a boldogságot és a rengeteg kalandot sokkal jobb és soha nem lesz egyedül ha megtalálta az igazit. Gondolom ezeket ön és az olvasói is tudják, de én 71 évesen elmondhatom, hogy nem bántam meg semmit. Rengeteg munkánkba került és sok hullámba de örülök, hogy mindent megoldottunk. Csodaszép életünk volt és a mai napig ha ránézek az unokáimra , eszembe jut a feleségem. Ezek mind olyan dolgok amiért megéri megtenni a lépéseket és megéri óriási szívvel szeretni. Valahol azt olvastam jobb ha önt szeretik jobban mint hogy ön szeressen jobban. A legnagyobb butaság amit valaha hallottam, legyen igazi és szeressen addig ameddig él és ne hallgasson másra csak a szívére. 

Amit rögtön észrevettem, hogy maga próbál sokszor keményen fogalmazni, miközben biztos vagyok benne, hogy semmi keménység nincs önben és ha az élet úgy hozza szívesen meginnék önnel egy kávét. Ne feledje: mindent csak szívvel és boldog lesz!

Tisztelettel, P. “

Perepelica Claudia