Szoktam hisztis lenni, néha kezelhetetlen és ha a szituáció olyan hihetetlenül féltékeny. Sokszor vagyok önző és mindent magamnak akarok tudni és érezni. Néha erősen süt bennem a birtokvágy és van amikor úgy érzem betegesen ragaszkodni tudok olyan emberekhez és érzésekhez amit már rég fel kellett volna adnom. Utána pedig jön a másik hang a fejemben és a lelkemben, hogy nem erre vágyom. Nem vágyom arra, hogy fájjon és nem szeretek szenvedni. Nem vagyok képes többet tenni vagy adni, mert neked ezt tudom nyújtani. Ami számodra kevés , valakinek meg minden amire vágyik.
A legrosszabb énem jött elő, amikor újra beléptél az életembe, mert nem voltál képes elengedni akkor amikor én szerettem volna. Aztán amikor megfordult a kocka már megint az ellenkezőjévé váltál. Nevetséges és érthetetlen. Felejteni próbálsz, gyűlölni szeretnél de tudod, hogy ez lehetetlen. Mindig mosollyal fogsz tudni rám nézni és lehet most még a szavaid az idegességtől csengenek előbb vagy utóbb lenyugszol. Megnyugszol, mert tudni fogod, hogy nem kell lelkiismereteddel többé elszámolnod. Érezni fogod, hogy bármennyire nem tudsz velem együtt lenni de ott vagyok minden egyes lépésedben. Amennyire szerettél annyira szeretnél elfelejteni és továbblépni. Szeretnéd, hogy megszűnjek de nem tudsz elszámolni a gondolataiddal. A hangodat megint felemeled és aztán megint elcsendesedsz. Ironikus és félelmetes.
Esténként pedig hiányzik azaz ember aki voltál, aki képes volt mindent megtenni, hogy mosolyogjak. Aki egy dologban mindig biztos volt: bennem. Elszaladni se tudtam tőled, mert mindig utánam jöttél. Ennek vége, de kérlek ne legyél zombilélek. Aki csak megy de nem érez. Amikor haragszol rám és a hangodból hallom, hogy fáj akkor megnyugszom, mert még van benned érzelem a világ felé. Tetszik, hogy megpróbálsz elfelejteni. Mész és találkozol szép leányzókkal, akiknek mind más a hangjuk. Próbálod keresni, hiába mondod, hogy nem keresel semmit. Megcsókolód őket vagy azt az egyet aki most ép egy kicsivel jobban tetszik, de valahogy más az ízük. Tovább csókolód őket, egyre hevesebben, hogy érezd és érezd a másságot és a változást. Megöleled őket, de a melegség nem járja át a testedet. Az illatuk… mintha nem lenne otthonod. Beszélgetsz velük és egyszer az undor máskor a fájdalom beszél belőled. Elfoglalod magad, hogy egy pillanatig se elevenedjek fel az emlékeidben. Aztán ha meghallod a hangom vagy megpillantod az arcom, valamiért újra bedobban a szíved. A tudatosság harcol a szíveddel… ha még nem is tudsz róla.
Szóval felejtés és továbblépés. Amikor a lelkünket átfordítjuk egy kemény páncélra és falat húzunk elé. Szembesülni nem jó dolog, így elszökünk. Az érzések és a fájdalmak elől, mert nehéz szembenézni azzal ami miatt lelkiismeretünk van és ami miatt még mindig nem érezzük otthon magunkat. Próbálkozni mindig lehet és olyan mint a lottó egyszer bejön egyszer nem. Valakit lesmárolni lelehet de megcsókolni nem tudod. Otthont találni nem egyszerű, felszínesen próbálkozni mindig lehet. Hazatérni valakinek a karjába, ritka és különleges. Ezt az érzés nem osztogatják minden egyes sarkon. Vigyázni valakire felelősség, de ez ad értelmet az életnek. Önzetlenség, na ezt még tanulnunk kell.
Amit kérsz tőlem, hogy változzak meg. A lelkemet csaljam meg és meneküljek. Azt kéred ami nem én vagyok és azt az énemet akarod amit soha nem fogsz tudni szeretni. Nem csalom meg saját magam. Nekem nincsenek hamis próbálkozásaim. Talán egyszer majd megérted mindazt, amit meséltem Neked éjszakánként. Amikor hazajöttél hozzám a nagy világból. De most a csendemet kéred idegesen, én meg mosolyogva azt felelem: menj és keresd a zombi lelked.
Perepelica Claudia
Spirit Village 